Amikor egy gyermek viselkedését látjuk, gyakran az történik, hogy gyorsan értelmet adunk neki. Megnevezzük, kategorizáljuk, és ennek megfelelően reagálunk. Ez a folyamat sokszor annyira automatikus, hogy észre sem vesszük, mennyi feltételezés van benne. Amit látunk, az azonban nem maga az érzelem vagy az állapot, hanem annak külső megjelenése.
Ugyanaz a viselkedés különböző állapotokból is fakadhat. Egy csendes, visszahúzódó reakció mögött lehet nyugalom, de lehet feszültség vagy túlterheltség is. Egy intenzív, hangos reakció mögött lehet düh, de lehet félelem vagy bizonytalanság is. Ha csak a felszínt látjuk, könnyen félreértelmezhetjük a helyzetet.
Az érzelmi állapot felismerése nem azt jelenti, hogy pontos diagnózist adunk. Inkább azt, hogy nyitva hagyjuk a lehetőséget arra, hogy többféle magyarázat is létezhet. Nem biztos válaszokat keresünk, hanem irányokat. Ez a különbség finom, mégis meghatározó abban, hogyan reagálunk.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nem az első értelmezésnél állunk meg. Érdemes egy lépéssel hátrébb lépni, és megfigyelni, mi történik valójában. Milyen a testtartás, a hang, a tempó, a figyelem. Ezek mind olyan jelek, amelyek közelebb visznek az aktuális állapothoz, mint önmagában a viselkedés megnevezése.
Amikor az állapotot kezdjük látni, a reakcióink is változnak. Nem ugyanúgy reagálunk egy félelemből fakadó viselkedésre, mint egy dühből érkezőre, még akkor sem, ha kívülről hasonlónak tűnnek. Ez a különbség gyakran meghatározza, hogy a helyzet megnyugszik vagy tovább feszül.
Az érzelmi állapot felismerése nem tökéletességet igényel, hanem figyelmet. Már az is sokat változtat a helyzeten, ha nem automatikusan reagálunk, hanem megpróbáljuk megérteni, mi lehet a viselkedés mögött.