A traumát gyakran eseményként értelmezzük: valami történt, ami túl nehéz, túl gyors vagy túl fájdalmas volt. A gyakorlatban azonban a trauma nem maga az esemény, hanem az, ahogyan az idegrendszer reagál rá.
Két gyermek átélhet hasonló helyzetet, mégis teljesen eltérő hatással. Ennek oka nem az esemény súlya, hanem az, hogy az adott pillanatban rendelkezésre álltak-e azok a belső vagy külső erőforrások, amelyek segítik a feldolgozást. Ha nem, az élmény nem integrálódik, hanem „nyitva marad” az idegrendszerben.
Ez a „nyitva maradt” állapot később nem emlékként jelenik meg, hanem reakcióként. A gyermek nem feltétlenül tudja megmondani, mi történt, de a teste és az idegrendszere újra és újra hasonló módon reagál bizonyos helyzetekre. Gyakran olyanokra is, amelyek kívülről nézve nem indokolnák ezt az intenzitást.
Ezért fordul elő, hogy egy látszólag egyszerű helyzet – egy kérés, egy átmenet, egy inger – aránytalan reakciót vált ki. Ilyenkor nem az adott helyzet a túl nagy, hanem az idegrendszer reagál egy korábban nem lezárt élményre.
A trauma tehát nem a múltban marad. A jelenben működik, az idegrendszer szintjén, és a viselkedésen keresztül válik láthatóvá.
Ez a szemlélet alapvetően változtatja meg azt, ahogyan egy helyzetre ránézünk. Nem azt kérdezzük elsőként, hogy miért viselkedik így, hanem azt, hogy mi történhet most benne.