A viselkedést gyakran úgy értelmezzük, mint egy döntés eredményét. Úgy tűnik, mintha a gyermek választana, hogyan reagál egy helyzetre. A gyakorlatban azonban sok esetben nem választásról van szó, hanem arról, hogy az idegrendszer adott állapotában mire képes.
Amikor a gyermek szabályozott állapotban van, hozzáfér azokhoz a képességekhez, amelyeket elvárunk tőle. Tud figyelni, képes együttműködni, követni a kéréseket, és rugalmasabban reagál a helyzetekre. Ilyenkor a viselkedése összhangban van azzal, amit tudásként vagy készségként már birtokol.
Amikor viszont túlterhelődik, ezek a képességek részben vagy teljesen elérhetetlenné válnak. A viselkedés ilyenkor nem azt mutatja, hogy mit szeretne tenni, hanem azt, hogy az idegrendszere mit tesz lehetővé. Egy olyan reakció, amely kívülről szándékos ellenállásnak tűnik, valójában lehet egy szabályozási nehézség következménye.
Ez a különbség sok helyzet értelmezését megváltoztatja. Ha a viselkedést szándékként értelmezzük, könnyen jutunk arra a következtetésre, hogy a gyermek nem akar együttműködni. Ha viszont azt látjuk, hogy nem képes rá az adott állapotban, akkor más kérdéseket kezdünk feltenni, és más irányba mozdulunk a reakcióinkkal.
Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek határok vagy elvárások. A különbség abban van, hogy mikor és hogyan alkalmazzuk ezeket. Ha a szabályozás hiányzik, a puszta elvárás vagy korrekció ritkán hoz valódi változást. Ha viszont először az állapot stabilizálódik, a viselkedés is könnyebben alakíthatóvá válik.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy helyzetben érdemes röviden megállni, és feltenni a kérdést, hogy a gyermek jelenlegi állapotában képes-e arra, amit kérünk tőle. Ez az apró eltolódás a gondolkodásban gyakran elegendő ahhoz, hogy a reakció ne automatikus legyen, hanem tudatosabb és hatékonyabb.
A szabályozás és a viselkedés nem két külön terület. A viselkedés a szabályozás látható formája. Ha ezt figyelembe vesszük, a nehéz helyzetek nem csak kezelhetőbbé válnak, hanem érthetőbbé is.