A mindennapi szakmai helyzetekben gyakran találkozunk erős reakciókkal, és könnyű ilyenkor azt gondolni, hogy trauma áll a háttérben. Ugyanakkor nem minden nehéz helyzet, erős érzelem vagy intenzív viselkedés jelent traumát. A különbség nem mindig a helyzet súlyosságában van, hanem abban, hogy az adott élmény hogyan hat az idegrendszerre.
Egy helyzet akkor válhat traumatikussá, amikor a gyermek számára túl gyors, túl intenzív vagy túl kiszámíthatatlan, és nincs elegendő belső vagy külső erőforrása annak feldolgozására. Ilyenkor nem az esemény objektív jellege a meghatározó, hanem az, hogy a gyermek meg tud-e birkózni vele abban a pillanatban.
Fontos látni, hogy ugyanaz a helyzet két gyermek számára teljesen eltérő hatású lehet. Ami az egyiknek megterhelő, de kezelhető, az a másiknak túl sok lehet. Ezért a trauma nem címkézhető kizárólag a helyzet alapján, mindig az egyéni megélés és az idegrendszeri válasz határozza meg.
A mindennapi gyakorlatban gyakrabban találkozunk túlterheléssel, mint valódi traumával. A gyermek reakciói sokszor egy aktuális állapotból fakadnak, nem pedig egy feldolgozatlan múltbeli élményből. Ezek az állapotok gyorsan változhatnak, és megfelelő támogatással rendeződhetnek is.
A trauma inkább akkor valószínű, ha a reakciók tartósan fennmaradnak, ismétlődő mintázatként jelennek meg, vagy aránytalanul erősek egy adott helyzethez képest. Ilyenkor érdemes mélyebben is megérteni a háttérben zajló folyamatokat, és szükség esetén további támogatást bevonni.
A különbségtétel nem azért fontos, hogy pontos címkét adjunk, hanem azért, hogy megfelelően reagáljunk. Nem minden helyzet igényel ugyanazt a megközelítést. Ha látjuk, hogy egy reakció inkább pillanatnyi túlterhelésből fakad, másképp tudunk jelen lenni, mint amikor egy tartósabb, mélyebb nehézségről van szó.
A cél nem az, hogy eldöntsük, trauma történt-e, hanem az, hogy észrevegyük, mennyire terhelt a gyermek idegrendszere, és ehhez igazítsuk a jelenlétünket. Ez a szemlélet segít abban, hogy ne túlreagáljuk, de ne is bagatellizáljuk a helyzetet, hanem arányosan és támogatón tudjunk jelen lenni.