Egy helyzetben nem csak a gyermek idegrendszere van jelen, hanem a miénk is. Ez könnyen háttérbe szorul, mert a figyelem természetesen a gyermek reakciójára irányul. Mégis, a saját állapotunk folyamatosan hat arra, ami történik, akkor is, ha ezt nem tudatosítjuk.
Az idegrendszerek egymásra hangolódnak. A gyermek nem csak a szavakat érzékeli, hanem a hangszínt, a tempót, a feszültséget vagy a nyugalmat is. Ezek a jelzések gyakran erősebbek, mint maga a tartalom. Ha a környezet feszült, az könnyen tovább növeli az ő feszültségét is. Ha viszont nyugodtabb, kiszámíthatóbb jelenlétet tapasztal, az segítheti a megnyugvást.
Ez különösen igaz megterhelő helyzetekben. Amikor a gyermek reakciója intenzív vagy nehezen értelmezhető, a saját idegrendszerünk is könnyen aktiválódik. Ilyenkor természetes, hogy megjelenik a sürgetés, a kontroll igénye vagy a gyors megoldás keresése. Ezek azonban gyakran éppen azt erősítik, amit szeretnénk csökkenteni.
A saját állapotunk nem egy külön feladat, amit a helyzet után kell kezelni. Része annak, ami a helyzetben történik. Amikor sikerül egy kicsit lassítani, észrevenni a saját feszültséget vagy tempót, már létrejön egy apró eltolódás. Ez az eltolódás sokszor elegendő ahhoz, hogy a reakcióink is változzanak.
Nem arról van szó, hogy mindig nyugodtnak kell maradni. Ez nem reális elvárás. Inkább arról, hogy időnként tudatosul, mi történik bennünk, és ez lehetőséget ad egy kicsit másképp jelen lenni. Ez a különbség nem látványos, mégis érezhető a helyzetben.
A gyermek számára a saját állapotunk irányt ad. Nem utasításként, hanem mintaként. Ha ezt figyelembe vesszük, a jelenlétünk nem csak kíséri a folyamatot, hanem aktívan formálja is azt.