A sporthelyzetek gyakran teljesítményközpontúak, ahol az eredmény, a fejlődés és a visszajelzés hangsúlyos szerepet kap. A felszínen ez fizikai és technikai folyamatként jelenik meg, valójában azonban minden ilyen helyzet erősen hat az idegrendszer működésére is. A terhelés nemcsak az izmokban, hanem az állapotban is megjelenik.
Amikor a gyermek biztonságosabb, szabályozott állapotban van, képes hozzáférni a már meglévő képességeihez. A mozgás koordináltabb, a figyelem stabilabb, a reakciók rugalmasabbak. Ugyanez a gyermek azonban egy megterhelőbb, nyomás alatti helyzetben elveszítheti ezt a hozzáférést, és olyan hibákat követhet el, amelyek nem a tudás hiányából fakadnak.
A teljesítményhelyzetekben gyakran megjelenik az elvárás, akár külső, akár belső formában. Ez az elvárás könnyen átbillenhet nyomásba, különösen akkor, ha a hibázás következménye hangsúlyossá válik. Ilyenkor az idegrendszer nem a tanulásra és fejlődésre fókuszál, hanem arra, hogy elkerülje a hibát vagy a kudarcélményt.
Ez a működés sokszor ellentmondásos eredményhez vezet. Minél nagyobb a nyomás, annál nehezebbé válik a teljesítés. A gyermek próbál jobban teljesíteni, miközben az állapota egyre kevésbé támogatja ezt. A felszínen ez könnyen tűnhet figyelmetlenségnek vagy motivációhiánynak, miközben valójában túlterhelésről van szó.
A sporthelyzetekben ezért különösen fontos az egyensúly a kihívás és a biztonság között. A fejlődéshez szükség van terhelésre, de ha ez meghaladja az idegrendszer aktuális kapacitását, a tanulás helyett védekező működés jelenik meg. A teljesítmény ilyenkor nem stabil, hanem ingadozóvá válik.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a teljesítményt nem érdemes leválasztani az állapotról. Amit a gyermek meg tud mutatni, az nemcsak a felkészültségén múlik, hanem azon is, hogy milyen állapotban van az adott pillanatban. Ha ezt figyelembe vesszük, a visszajelzések és a terhelés alakítása is pontosabbá válik, és nagyobb eséllyel támogatja a valódi fejlődést.