Egy helyzetben nagyon gyorsan történnek dolgok. A gyermek reagál, és erre szinte azonnal érkezik egy válasz a környezet részéről. Sokszor azonban ez nem tudatos válasz, hanem egy másik reakció. Két idegrendszer találkozik, és egymásra hatnak, gyakran anélkül, hogy ebben valódi választás lenne.
A reakció általában gyors, automatikus és az adott pillanat feszültségéből fakad. Ilyenkor az történik, ami a legkönnyebben elérhető. A hang megemelkedik, a tempó felgyorsul, a fókusz beszűkül. Ez teljesen természetes működés, mégis gyakran ez az, ami tovább erősíti a helyzetet.
A válasz ezzel szemben egy rövid megállásból születik. Nem feltétlenül hosszú gondolkodást jelent, hanem azt az apró különbséget, amikor nem az első impulzus irányít. Ez a különbség sokszor alig észrevehető kívülről, mégis jelentősen befolyásolja a helyzet alakulását.
Amikor reakció találkozik reakcióval, a feszültség könnyen növekszik. Amikor egy reakcióra válasz érkezik, a folyamat iránya megváltozhat. Nem azért, mert minden azonnal megoldódik, hanem mert a helyzet kap egy másik minőséget.
Ez a különbség különösen fontos akkor, amikor a gyermek idegrendszere már túlterhelt. Ilyenkor a környezet reakciói erősebben hatnak, és könnyebben fokozzák vagy csökkentik a feszültséget. Egy nyugodtabb, lassabb, tudatosabb válasz segíthet abban, hogy az állapot ne mélyüljön tovább.
A gyakorlatban ez nem tökéletességet jelent. Nem arról van szó, hogy minden helyzetben ideális módon reagálunk. Inkább arról, hogy időnként sikerül egy pillanattal késleltetni az automatikus reakciót. Ez az apró eltolódás már elegendő lehet ahhoz, hogy a helyzet más irányba mozduljon.
A reakció és a válasz közötti különbség nem technika, hanem észlelés. Amikor észrevesszük ezt a különbséget, megjelenik a lehetőség arra, hogy ne csak történjen velünk a helyzet, hanem alakítani is tudjuk azt.