Amikor egy gyermek reakcióit látjuk, könnyen úgy tűnhet, mintha tudatos döntések sorozatát figyelnénk. A valóságban azonban ezek a reakciók sokkal inkább az idegrendszer aktuális állapotából fakadnak, mintsem átgondolt választásokból. Az idegrendszer folyamatosan értékeli a környezetet, és nagyon gyorsan eldönti, hogy az adott helyzet biztonságos vagy potenciálisan veszélyes.
Ez az értékelés nem tudatos folyamat. A gyermek nem mérlegel, hanem reagál. Ha biztonságot érzékel, képes figyelni, kapcsolódni, tanulni és együttműködni. Ha viszont túlterhelést vagy bizonytalanságot él meg, az idegrendszer átvált egy védekező működésbe, amelynek elsődleges célja nem a tanulás vagy a kapcsolódás, hanem a túlélés.
Ilyenkor jelennek meg azok a reakciók, amelyeket gyakran nehéznek vagy problémásnak látunk. Az intenzív, kifelé irányuló reakciók mögött sokszor egy fokozott készenléti állapot áll, ahol a gyermek idegrendszere harcra készül. A nyugtalanság, a folyamatos mozgás vagy a helyzetből való kilépés inkább menekülési mintázatot jelez. A visszahúzódás, lelassulás vagy látszólagos passzivitás pedig nem ritkán egy lefagyott állapot jele, amikor az idegrendszer túlterheltsége miatt a működés lecsökken.
A felszínen ezek a reakciók nagyon különbözőnek tűnnek, de közös bennük, hogy mind az idegrendszer válaszai ugyanarra a kérdésre. Biztonságban vagyok-e vagy sem. Ezért fordul elő, hogy ugyanaz a gyermek különböző helyzetekben egészen eltérően viselkedik, vagy akár egyetlen helyzeten belül is gyorsan változik az állapota.
Ha ezt a működést nem vesszük figyelembe, könnyen úgy értelmezhetjük a reakciókat, mintha azok szándékosak lennének. Ilyenkor a fókusz a viselkedés korrigálására kerül. Ha viszont az idegrendszeri állapotot látjuk mögöttük, a hangsúly áttevődik arra, hogyan lehet a helyzetet úgy alakítani, hogy a gyermek vissza tudjon térni egy biztonságosabb, szabályozottabb állapotba.
Ez a szemlélet nem azt jelenti, hogy minden reakció elfogadható vagy határok nélküli. Inkább azt, hogy a hatékony válasz nem a viselkedés közvetlen kontrolljával kezdődik, hanem annak megértésével, hogy az adott pillanatban mire képes az idegrendszer. Amikor ezt figyelembe vesszük, a reakcióink is pontosabbá válnak, és nagyobb eséllyel támogatják a valódi megnyugvást és együttműködést.