Egy gyermek számára az ellátási helyzet önmagában is megterhelő lehet, függetlenül attól, hogy mi történik benne. Már az érkezés, a környezet, az ismeretlen eszközök vagy a kiszámíthatatlanság érzése is elegendő ahhoz, hogy az idegrendszer fokozott készenléti állapotba kerüljön. Ilyenkor nem feltétlenül az adott beavatkozás a legnagyobb stresszforrás, hanem az egész helyzet, amelyben nincs kontroll és kevés az előre láthatóság.
A gyermek nem különíti el élesen a történéseket. A várakozás, a vizsgálat, a kommunikáció és a beavatkozás egyetlen folyamatként jelenik meg számára. Ha ebben a folyamatban bizonytalanság vagy feszültség van, az könnyen összeadódik, és olyan reakciókhoz vezethet, amelyek kívülről aránytalannak tűnnek. Ilyenkor nem egy konkrét pontra reagál, hanem az egész helyzetet éli meg túlterhelőnek.
Gyakran megfigyelhető, hogy a feszültség már a tényleges beavatkozás előtt megjelenik. A gyermek reakciója nem feltétlenül annak szól, ami éppen történik, hanem annak, amit vár. Ez az elővételezett feszültség sokszor erősebb, mint maga az esemény, mert az idegrendszer nem tudja pontosan, mire készüljön.
Az ellátási helyzetekben ezért különösen fontos a kiszámíthatóság. Nem azért, mert minden részletet kontrollálni lehet, hanem mert a keretek előre jelezhetősége csökkenti a bizonytalanságot. Amikor a gyermek valamennyire tudja, mi fog történni, az idegrendszere kevésbé érzékeli a helyzetet fenyegetőnek.
A reakciók ilyenkor nem akadályai az ellátásnak, hanem visszajelzések arról, hogy az adott helyzet hogyan hat az idegrendszerre. Ha ezt figyelembe vesszük, a fókusz nem csak azon van, hogy a folyamat végigmenjen, hanem azon is, hogy közben mennyire marad kezelhető a terhelés. Ez a különbség sokszor nem hosszabbítja meg az ellátást, viszont jelentősen befolyásolja annak minőségét.