Az ellátási helyzetekben a gyermek ritkán van egyedül. A szülő jelenléte természetes része a folyamatnak, ugyanakkor jelentősen alakítja a helyzet dinamikáját. Nemcsak a gyermek reakcióira hat, hanem arra is, hogy a szakember hogyan tud jelen lenni és kommunikálni.
A gyermek idegrendszere erősen kapcsolódik a szülőhöz. Ha a szülő nyugodtabb, az gyakran segíti a gyermek megnyugvását is. Ha viszont a szülő feszültebb vagy bizonytalan, ez könnyen átadódik, még akkor is, ha szavak szintjén igyekszik megnyugtató lenni. A gyermek ilyenkor nem azt érzékeli elsősorban, amit hall, hanem azt, amit a szülő állapota közvetít.
Ez a helyzet egy sajátos háromszereplős rendszert hoz létre. A szakember nemcsak a gyermekkel van kapcsolatban, hanem közvetve a szülő idegrendszerével is. A kommunikáció ezért mindig két irányba hat, még akkor is, ha elsődlegesen a gyermekhez szól.
Gyakran előfordul, hogy a szülő segíteni szeretne, de közben akaratlanul növeli a feszültséget. Túl sok magyarázat, sürgetés vagy bizonytalan üzenet jelenik meg, ami megnehezíti a helyzetet. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy a szülő jól vagy rosszul reagál, hanem az, hogy az adott állapot hogyan hat a gyermekre.
A szakember jelenléte ebben a helyzetben irányt adhat mindkét fél számára. Egy nyugodt, következetes kommunikáció nemcsak a gyermeknek segít, hanem a szülő számára is kapaszkodót jelent. Ha a szülő érti, mi történik, és érzi, hogy a helyzet kézben van, az az ő állapotát is stabilizálhatja, ami visszahat a gyermekre.
Ez a kettős hatás sokszor nem tudatosul, mégis meghatározó. A gyermek reakciója és a szülő állapota folyamatosan alakítják egymást, és ebbe a körbe lép be a szakember. Amikor ezt a rendszert egységként látjuk, könnyebbé válik olyan módon jelen lenni, amely mindhárom szereplő számára támogatást jelent.