A gyermekvédelmi és szociális ellátásban dolgozók gyakran olyan gyermekekkel találkoznak, akik számára a bizonytalanság nem egy-egy helyzethez kötődik, hanem a mindennapok része. A környezet változása, a kapcsolatok megszakadása vagy kiszámíthatatlansága olyan alapélménnyé válhat, amely hosszú távon formálja az idegrendszer működését.
Ebben a helyzetben a biztonság nem egy adott térhez vagy személyhez kapcsolódik stabilan. A gyermek nem feltétlenül tudja, mire számíthat, és ez a folyamatos készenléti állapot gyakran észrevétlenül jelen van. A reakciók ezért sokszor nem egy aktuális eseményhez kötődnek, hanem egy tartós állapotból fakadnak.
Ez a működés kívülről könnyen tűnhet túlzónak vagy nehezen érthetőnek. Egy kisebb változás, egy átmenet vagy egy bizonytalan helyzet erősebb reakciót válthat ki, mint amit a konkrét helyzet indokolna. Ilyenkor azonban nem az adott esemény a meghatározó, hanem az, hogy a gyermek idegrendszere folyamatosan a bizonytalanságra van hangolódva.
A tartós bizonytalanság hatására a kontroll kérdése különösen hangsúlyossá válik. A gyermek próbálhat erősen kapaszkodni bizonyos dolgokba, vagy éppen teljesen elengedni a helyzeteket. Mindkét irány ugyanarra az alapélményre vezethető vissza, arra, hogy kevés a kiszámítható pont.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a stabilitás nem egyszeri beavatkozás, hanem ismétlődő tapasztalatokból épül. A következetesség, az előre jelezhetőség és a megtartott keretek nem gyors változást hoznak, hanem lassan alakítják át azt, ahogyan a gyermek a világot érzékeli.
Amikor ezt figyelembe vesszük, a reakciók kevésbé tűnnek váratlannak vagy aránytalannak. Inkább érthetővé válnak egy olyan működés részeként, amely a bizonytalansághoz alkalmazkodott. Ez a megértés segít abban, hogy a fókusz ne csak a viselkedésen legyen, hanem azon is, hogyan lehet fokozatosan növelni a biztonság és a kiszámíthatóság élményét.