A tanulási helyzetek gyakran kognitív folyamatként jelennek meg, ahol a fókusz a figyelmen, a megértésen és a teljesítményen van. A valóságban azonban minden tanulási helyzet egyben idegrendszeri terhelést is jelent. Az új információk, az elvárások, a tempó és a környezeti ingerek mind hatással vannak arra, hogy a gyermek mennyire tud jelen lenni a folyamatban.
Amikor az idegrendszer szabályozott, a tanulás viszonylag stabilan működik. A gyermek képes figyelni, feldolgozni az információt, és reagálni a helyzetre. Amikor azonban a terhelés túl magas, ezek a képességek csökkennek vagy átmenetileg elérhetetlenné válnak.
Ez a túlterhelés nem mindig látványos. Megjelenhet nyugtalanságban, szétszórtságban, elkalandozó figyelemben, de akár csendes visszahúzódásban is. Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy a gyermek nem figyel, nem dolgozik vagy nem működik együtt, miközben valójában az idegrendszere próbál megbirkózni a helyzettel.
A tanulási helyzetekben a terhelés nemcsak az anyag nehézségéből fakad. A tempó, a folyamatos elvárás, a hibázás lehetősége vagy a csoport jelenléte mind hozzáadódnak. Ezért fordul elő, hogy egy gyermek bizonyos helyzetekben jól működik, másokban viszont gyorsan elveszíti a kapaszkodóit.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a teljesítmény mögött érdemes az állapotot is figyelni. Nem minden nehézség tanulási probléma, és nem minden elakadás akarati kérdés. Sok esetben az idegrendszeri terhelés az, ami meghatározza, hogy a gyermek mit tud megmutatni abból, amit valójában képes lenne.
Ha ezt figyelembe vesszük, a fókusz nemcsak az anyag átadásán van, hanem azon is, hogy a helyzet mennyire marad kezelhető. A kisebb tempóváltások, az átmenetek, a keretek és a jelenlét mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyermek vissza tudjon térni egy olyan állapotba, ahol a tanulás újra elérhetővé válik.